Amikor a show elkezdődik

Egy új napra ébredtünk, de milyen korán?!

És elindultunk a szállodából 5 óra 3 perckor. Ugyanis a program szerint 6.30-kor indult a sajtó busz a csapatokhoz (előbb a Packers szálláshelyére, majd a Steelers csapatához) és az időjárást is be kellett kalkulálnunk, így elindultunk a már előbb jelzett időpontban. Viszonylag jó útviszonyok között megérkeztünk pontban 6 órára sajtóközponthoz. Némi szedelőzködés és egyéb apróbb dolgok után felszállva a buszra 6.45-kor elindultunk. De ne ám azt gondoljátok, hogy valami egyszerű módon. Nem. Rendőri felvezetéssel. A kedvünkért (?!) a csomópontokban megállt a forgalom csak azért, hogy mi elmehessünk. Na ilyen élményben még nem volt részünk, mérhetetlen fontosnak éreztük magunkat J.

Megérkezvén a las colinas-i Onmi Mandalay Hotelbe a Packers szálláshelyére izgatottan vártuk a programot, ami pontban 8 órakor el is kezdődött. Először Mike McCarthy vezetőedzőtől lehetett kérdezni a sajtó megjelent képviselőinek, majd a játékosok közül a mai napra Charles Woodson volt soron (tegnap ugyanis Aaron Rodgers-t lehetett faggatni). Rájuk 15-15 percet szántak, majd egy amolyan kötetlen beszélgetés keretében – melyre a kiosztott idő 45 perc volt – lehetett kommunikálni a játékosokkal és az edzőkkel. Úgy képzeljétek el, hogy ez olyan, mint egy nagy buli néhány külön kiválasztott szereplővel. 6 játékos – név szerint Bryan Bulaga, Daryn Colledge, Donald Driver, Brandon Jackson, Jordy Nelson, Aaron Rodgers – külön ki lett választva, akik kapnak egy külön asztalt, mögöttük szponzor fal és természetesen hatalmas tumultus körülöttük és kb. róluk szólnak a hírek. A többi játékos 2-2 főnként ki van osztva 1-1 asztalhoz és oda ülhetsz melléjük beszélgetni. No tehát akkor. Szuper volt. Ott álltam/álltunk olyan játékosok között, akiket eddig csak a tv 119 cm-es képernyőjén keresztül bámulhattunk. Voltak olyanok, akik elsőre elnyerték a szimpátiámat, mint pl. B.J Raji, aki amolyan vagány csávó vagyok és mindenkinek megmondom a magamét, de ha jön a mama fülemet behúzva várok vagy éppen Clay Matthews, aki nagyon szerényen, szépen, tagoltan, érthetően beszélve válaszolt minden neki feltett kérdésre.

És most egy kis szubjektív. Elgondolkodtam ott a termek között járkálva, hogy miért van az, hogy csak kizárólag a felkapott nevű játékosokkal foglalkozik a sajtó (voltak olyan játékosok aki Iphone-nal a fülükben ülték végig a 45 percet és senki oda sem bagózott hozzájuk)? Nagyon jó példa erre B.J Raji. Senki nem foglalkozott vele. Elkönyvelte mindenki, hogy jó játékos. Jól is játszott, tette a dolgát. A főcsoport döntőig. Ott egy labda a kezébe repült (na jó, mindent megtett érte, hogy jó időben, jó helyen legyen) és hopp felkapott sztár lett. A vele szemben ülő csapattársát a 95-ös számban játszó Howard Greent senki meg nem kérdezte, hogy miért van itt/hogy érzi magát. Ő nem volt ma itt sztár. Pedig lehet, hogy ugyanolyan jó játékos, mint B.J, csak nem az ő kezébe pattant a labda. Na ennyit a szubjektívről.

Amint letelt az előirányozott 45 perc hipp-hopp hírtelen egy játékost sem láttam, 1 perc alatt eltűnt mindenki. A sajtó megkapta a magáét, a sajtó távozhat.

Kiérve ismét a szabad levegőre, 10.30-kor bepattanva a sajtó buszába irány a Texas Christian University (ismertebb nevén TCU), a Pittsburgh Steelers tartózkodási helye. Ide is természetesen rendőri felvezetéssel mentünk, mert az idő pénz és fontos volt, hogy oda érjünk időben. Azt hittük, hogy majd milyen hamar odaérünk és majd jól, unatkozással fognak telni a perceink. De nem. Kb. 1 óra utazás után megérkeztünk a Daniel-Meyer Coliseumba Forth Worthbe. Sajnos a football stadion nem állt teljes pompájában, mert éppen bővítésen esik át, de azért szerencsére sikerült néhány képet csinálni róla (amit remélem, hogy holnap meg is tudok már veletek osztani). Megérkezvén az egyetem kosárlabda csarnokába újabb kettő 15 perces konferenciát hallhattunk. Az első Mike Tomlin volt, a második pedig James Farrior. Ezek után itt is megérkeztek a játékosok. Az előző „bandához” képest volt egy nagy különbség. Ők felszabadultak voltak. Nem volt bennük semmi görcsösség és nem izgultak. Itt a 6 külön figyelmet érdemlő játékos Ryan Clark, Casey Hampton, Heath Miller, Ben Roethlisberber, Mike Wallace és La Marr Woodley volt. És vissza egy pillanatra az izguláshoz; La Marr Woodley egy kérdésre válaszolva közölte, hogy ez is egy meccs, csak nem 1 hetet kell rá készülni, hanem 2-t. Nem volt nagyképű. Csak nem izgulja el a dolgot. És egy vicces dolog a végére. Lődörögve ott a játékosok között egy kisebb ázsiai csoportot fedeztem fel. „Karattyoltak” a saját nyelvükön. Középen egy törékeny kis ázsiai nő. A hölgy neve Arico Iso. Ő a Steelers orvosi csapatának valamint a erőnléti edzőknek a vezetője. Nőként ő az egyetlen az NFL-ben. A játékosok imádhatják, ugyanis együttesen skandálva a nevét, tapsolták a sajtó képviselői előtt

És akkor megint egy szubjektív. Mindkettő csapat végtelen szimpatikus volt. A két vezetőedző közül Mike Tomlin volt sokkal közvetlenebb és informatívabb. A játékosokat szemlélve a GB játékosokon érződött az, hogy ezen generáció első superbowlja. Sokkal jobban izgultak, sokkal kevésbé voltak közvetlenek. De lettek személyes kedvenceim. Ilyen Troy Polamalu – halkbeszéd, abszolút visszafogottság, kedvesség -, Dick LeBeau – aki rám kacsintott, amikor látta, hogy fényképezem J -, Aaron Smith – aki mesélte, hogy a nagyon beteg daganatos betegségből gyógyuló kisfia már kosarazik -, Clay Matthews – aki egy abszolút tisztelettudó, egy allűröktől mentes sztár -, B.J Raji – a fent említett dolgok miatt -.

És hogy a fenti hatások alapján melyik volt a szimpatikusabb csapat? Hát lehet, hogy nem leszek népszerű, de egy kicsit jobban tetszett a Pittsburgh. Közvetlenebbek voltak.

És hogy kinek szurkolok majd vasárnap? Mindegy ki fog nyerni, csak jó meccs legyen.