Péntek

A mai nap kicsit kettősségről szólt.

Először is reggel (hajnalban felkelve) kinézve az ablakon 20 cm friss havat láttunk. Éjjel leszakadt az ég egy csomó friss hóval. Kicsit változtatva a programon fél órával hamarabb indultunk a tervezettnél.

Képeken láthatjátok majd, hogy milyen forgalom és hó volt az autópályán. 10 perc késéssel megérkeztünk a sajtóközpontba, így kicsit elkésve a 30 perces Mike Tomlin sajtótájékoztatóról, de legalább McCarty féle fél órán rész tudtak a srácok venni. Szimpatikus vonás volt McCarty-tól, hogy megadta a módját a meccs előtti utolsó sajtótájékoztatónak. Nagyon szépen öltönyben felöltözve fogadta a sajtó kérdéseit, míg Tomlin egy sima melegítőben jelent meg. Furcsa. Kicsivel később Roger Goodell (http://en.wikipedia.org/wiki/Roger_Goodell) az NFL „főnöke” tartott tájékoztatót a játékosokkal való helyzetről – http://www.profootballmagazin.hu/cikk/5453/koteltanc -, ahol a terembe bejutva Chad Ochocinco feltett a Főnöknek pár kellemetlen kérdés. Megmondta neki, hogy itt az ideje, hogy ne púderozzon, hanem mondja az igazat, nem kis derültséget keltve az ott lévő újságírók között. Kb. 1 órával később kijött a sajtó részére Robert Kraft úrtól (http://en.wikipedia.org/wiki/Robert_Kraft) a New England Patriots tulajdonosától egy közlemény, melyben lenyilatkozta, hogy a következő héten már megköttethetik a megállapodás az NFL és a játékos szakszervezet között.

És eljött a délután. Elindulván a végcélunkra útba ejtettük a híres helyet, ahol J.F. Kennedy-t lelőtték. Kicsit átjárt minket is a történelem szele. Átmentünk azon az aluljárón, ahol a végzetes események lejátszódta. Majd továbbmenve játszótérre indultunk. Az NFL játszóterére. A neve NFL Experience (http://www.nfl.com/superbowl/45/events/nfl-experience). Ez a program elvileg mindig a stadionnál van, de most a stadion nem olyan közelisége miatt bent volt Dallasban, a sajtó központtól pár percnyire. Hát ezt leírni nem lehet. Itt mindent kipróbálhatsz, ami a pályán történik. Dobhatsz játékos kezébe, pass skeleton (remélem jól írom), rúghatsz, puntolhatsz, kipróbálhatod a tolószánt és még sok mindent, leírni sem tudom. De tényleg. Hát egy álom a sportot szeretőknek. Gyuszi gondolta megmutatja mindenkinek, hogy hogyan tudod passzolni. Tényleg megirigyelte mindenki. A legtávolabbi pontra csont nélkül. A nagy dobálózás közepette egyszer csak ott állt előttem Kurt Warner (http://en.wikipedia.org/wiki/Kurt_Warner). Kurt Warner teljes életnagyságban egy kísérő emberrel. Nem akartam elhinni. Ricsivel úgy néztük, mintha szellemet láttunk volna. Ez a tipikus el sem hiszed, hogy ott áll előtted. De láttam Cam Newtont (http://en.wikipedia.org/wiki/Cam_Newton) az idei Heisman Trophy győztes, az előzetes előrejelzések szerinti idei 1/1-es draftos játékost. Hát keményen kapkodtam a fejemet. Láthattuk a Wilson jóvoltából, hogy hogyan készítik a labdákat. Egy külön tanulmány. Tágra nyitogattam csak a szemem. És volt természetesen egy hatalmas Super Bowl shop, ahol a relikviákat meg lehetett vásárolni. Nos ez az egész hely számomra/számunkra egy olyan hatalmas élmény volt, amire egy fél nap nem is lett volna elég. De most ennyire futotta.

A mai szubjektív

Elgondolkodhatunk otthon azon, hogy hová tűntek a hőseink. Hőseink minden értelemben. Mert itt vannak hősök. Itt hős természetesen az, aki a hazáját védi – katona, tengerészgyalogos stb. -, a betegségből felgyógyult mindennapi halandó és nem utolsó sorban hősök a sportolók. Miért is hősök? Mert számunkra „halandók” számára egy megfoghatatlant visznek véghez. Ezt próbálják meg közelebb hozni ezekkel ez ún. „játszóterekkel”. És milyen jól csinálják. Vér profin. Kapsz 15 másodperc hírnevet (amíg pl. eldobsz egy labdát) és úgy érzed magad, hogy te ott abban a másodpercben sztár vagy. És még fizetsz is érte – belépő -, majd otthagyod a pénzed a fan shopban is. Amatőrök vagyunk kérem. Mert azon túl, hogy nem fektetünk ebbe pénzt és nem lesz pénzünk sem belőle – a hősökön túl – még sírunk is, hogy milyen ramaty helyzetben van a sportunk. Némi ráfordítás – lásd Csodák palotája, ami nagyon sokszor tömve van gyerekekkel – és profitálhatsz belőle….

Egy újabb élményekkel teli napon voltunk túl és még csak most jön majd a java.

Képek

Az első rész

https://picasaweb.google.com/erika.javor/DallasSuperBowl2011#

Amikor a show elkezdődik

Egy új napra ébredtünk, de milyen korán?!

És elindultunk a szállodából 5 óra 3 perckor. Ugyanis a program szerint 6.30-kor indult a sajtó busz a csapatokhoz (előbb a Packers szálláshelyére, majd a Steelers csapatához) és az időjárást is be kellett kalkulálnunk, így elindultunk a már előbb jelzett időpontban. Viszonylag jó útviszonyok között megérkeztünk pontban 6 órára sajtóközponthoz. Némi szedelőzködés és egyéb apróbb dolgok után felszállva a buszra 6.45-kor elindultunk. De ne ám azt gondoljátok, hogy valami egyszerű módon. Nem. Rendőri felvezetéssel. A kedvünkért (?!) a csomópontokban megállt a forgalom csak azért, hogy mi elmehessünk. Na ilyen élményben még nem volt részünk, mérhetetlen fontosnak éreztük magunkat J.

Megérkezvén a las colinas-i Onmi Mandalay Hotelbe a Packers szálláshelyére izgatottan vártuk a programot, ami pontban 8 órakor el is kezdődött. Először Mike McCarthy vezetőedzőtől lehetett kérdezni a sajtó megjelent képviselőinek, majd a játékosok közül a mai napra Charles Woodson volt soron (tegnap ugyanis Aaron Rodgers-t lehetett faggatni). Rájuk 15-15 percet szántak, majd egy amolyan kötetlen beszélgetés keretében – melyre a kiosztott idő 45 perc volt – lehetett kommunikálni a játékosokkal és az edzőkkel. Úgy képzeljétek el, hogy ez olyan, mint egy nagy buli néhány külön kiválasztott szereplővel. 6 játékos – név szerint Bryan Bulaga, Daryn Colledge, Donald Driver, Brandon Jackson, Jordy Nelson, Aaron Rodgers – külön ki lett választva, akik kapnak egy külön asztalt, mögöttük szponzor fal és természetesen hatalmas tumultus körülöttük és kb. róluk szólnak a hírek. A többi játékos 2-2 főnként ki van osztva 1-1 asztalhoz és oda ülhetsz melléjük beszélgetni. No tehát akkor. Szuper volt. Ott álltam/álltunk olyan játékosok között, akiket eddig csak a tv 119 cm-es képernyőjén keresztül bámulhattunk. Voltak olyanok, akik elsőre elnyerték a szimpátiámat, mint pl. B.J Raji, aki amolyan vagány csávó vagyok és mindenkinek megmondom a magamét, de ha jön a mama fülemet behúzva várok vagy éppen Clay Matthews, aki nagyon szerényen, szépen, tagoltan, érthetően beszélve válaszolt minden neki feltett kérdésre.

És most egy kis szubjektív. Elgondolkodtam ott a termek között járkálva, hogy miért van az, hogy csak kizárólag a felkapott nevű játékosokkal foglalkozik a sajtó (voltak olyan játékosok aki Iphone-nal a fülükben ülték végig a 45 percet és senki oda sem bagózott hozzájuk)? Nagyon jó példa erre B.J Raji. Senki nem foglalkozott vele. Elkönyvelte mindenki, hogy jó játékos. Jól is játszott, tette a dolgát. A főcsoport döntőig. Ott egy labda a kezébe repült (na jó, mindent megtett érte, hogy jó időben, jó helyen legyen) és hopp felkapott sztár lett. A vele szemben ülő csapattársát a 95-ös számban játszó Howard Greent senki meg nem kérdezte, hogy miért van itt/hogy érzi magát. Ő nem volt ma itt sztár. Pedig lehet, hogy ugyanolyan jó játékos, mint B.J, csak nem az ő kezébe pattant a labda. Na ennyit a szubjektívről.

Amint letelt az előirányozott 45 perc hipp-hopp hírtelen egy játékost sem láttam, 1 perc alatt eltűnt mindenki. A sajtó megkapta a magáét, a sajtó távozhat.

Kiérve ismét a szabad levegőre, 10.30-kor bepattanva a sajtó buszába irány a Texas Christian University (ismertebb nevén TCU), a Pittsburgh Steelers tartózkodási helye. Ide is természetesen rendőri felvezetéssel mentünk, mert az idő pénz és fontos volt, hogy oda érjünk időben. Azt hittük, hogy majd milyen hamar odaérünk és majd jól, unatkozással fognak telni a perceink. De nem. Kb. 1 óra utazás után megérkeztünk a Daniel-Meyer Coliseumba Forth Worthbe. Sajnos a football stadion nem állt teljes pompájában, mert éppen bővítésen esik át, de azért szerencsére sikerült néhány képet csinálni róla (amit remélem, hogy holnap meg is tudok már veletek osztani). Megérkezvén az egyetem kosárlabda csarnokába újabb kettő 15 perces konferenciát hallhattunk. Az első Mike Tomlin volt, a második pedig James Farrior. Ezek után itt is megérkeztek a játékosok. Az előző „bandához” képest volt egy nagy különbség. Ők felszabadultak voltak. Nem volt bennük semmi görcsösség és nem izgultak. Itt a 6 külön figyelmet érdemlő játékos Ryan Clark, Casey Hampton, Heath Miller, Ben Roethlisberber, Mike Wallace és La Marr Woodley volt. És vissza egy pillanatra az izguláshoz; La Marr Woodley egy kérdésre válaszolva közölte, hogy ez is egy meccs, csak nem 1 hetet kell rá készülni, hanem 2-t. Nem volt nagyképű. Csak nem izgulja el a dolgot. És egy vicces dolog a végére. Lődörögve ott a játékosok között egy kisebb ázsiai csoportot fedeztem fel. „Karattyoltak” a saját nyelvükön. Középen egy törékeny kis ázsiai nő. A hölgy neve Arico Iso. Ő a Steelers orvosi csapatának valamint a erőnléti edzőknek a vezetője. Nőként ő az egyetlen az NFL-ben. A játékosok imádhatják, ugyanis együttesen skandálva a nevét, tapsolták a sajtó képviselői előtt

És akkor megint egy szubjektív. Mindkettő csapat végtelen szimpatikus volt. A két vezetőedző közül Mike Tomlin volt sokkal közvetlenebb és informatívabb. A játékosokat szemlélve a GB játékosokon érződött az, hogy ezen generáció első superbowlja. Sokkal jobban izgultak, sokkal kevésbé voltak közvetlenek. De lettek személyes kedvenceim. Ilyen Troy Polamalu – halkbeszéd, abszolút visszafogottság, kedvesség -, Dick LeBeau – aki rám kacsintott, amikor látta, hogy fényképezem J -, Aaron Smith – aki mesélte, hogy a nagyon beteg daganatos betegségből gyógyuló kisfia már kosarazik -, Clay Matthews – aki egy abszolút tisztelettudó, egy allűröktől mentes sztár -, B.J Raji – a fent említett dolgok miatt -.

És hogy a fenti hatások alapján melyik volt a szimpatikusabb csapat? Hát lehet, hogy nem leszek népszerű, de egy kicsit jobban tetszett a Pittsburgh. Közvetlenebbek voltak.

És hogy kinek szurkolok majd vasárnap? Mindegy ki fog nyerni, csak jó meccs legyen.

A második nap – avagy a buli kezdetét vette

Közel 20 óra utazás után úgy döntöttünk, hogy nem, nem fogjuk korán kezdeni a napot.

Mivel én a hozott árut képviselem a bandában, megbeszélték a srácok, hogy 11-kor lesz indulás a sajtóközpontba. Gondoltam még este, hogy milyen szuper végre jól kialusszuk magunkat. Hát ezt hívják úgy, hogy álom, álom, édes álom. Nekünk Gyuszival csak ez maradt. Mi 4.24-kor egyszerre megébredtünk és elkezdtük a napot. Ricsi szerencséjére sokáig bírta, így ő kihúzta a megbeszélt időpontig.

Mi reggeli szabadság alatti rutin dolgainkat csináltuk. Végre interneteztünk, minden ismerősnek/barátnak válaszoltunk a kérdésekre, akik különböző csatornákon megtaláltak minket meg ilyenek.

Hogy ne zavarjuk útitársunkat a pihenésben 9 körül úgy gondoltuk, hogy elindulunk világot látni. Kár volt. Nem hiszitek el, de olyan hideg van, hogy kb. -15 foknak érzed. A helyi üzletek nem nyitottak ki. Amelyik kinyitott az is csak úgy, hogy előtte kalapáccsal a saját portája előtt feltörte a jeget.

11.15-kor elindultunk a nagy útra. Mert igen 35 perc helyett 1 óra 10 perc alatt lehetett megtenni az utat a jeges viszonyok miatt. Volt ahol szó szerint 10 mérfölddel közlekedtünk. De ez van.

Miután elintéztük a hivatalos dolgokat bejutottunk az NFL egyik legfontosabb világába, a média világába. Igen ez az egyik legfontosabb és most látva ezt a gépezetet (mert ez gépezet, gondosan pontról pontra megtervezve) érthető, hogy miért tartanak Amerikában itt a profi sportok. Belépve a sajtónak fenntartott épület komplexumba (a dallasi Sheraton hotel egyik szárnya) minden szinten szinte minden – élve az ócska reklámszöveggel. Itt minden, amit a sajtónak kell biztosítani információ részről 24/24-ben elérhető pillanatok alatt – nyomtatott formában is. A legalsó szinten egy komplett berendezett rész van azon sajtóorgánumoknak, amelyek élőben közvetítenek az eseményről – legyen az rádió, online TV adás, rendes TV adás bármi. Övéké a fele alsó szint. Láttunk ám már hírességeket is. Itt van természetesen az NFL Network jóvoltából Steve Mariucci, Michael Irvin. De láttuk már Miles Ausint és Phil Simset is. De itt van a főszereplő is természetesen a Vince Lombardi Trophy. Láttuk már Őt is kb. 3 méteres távolságból. A legalsó szint másik fontos fele a nyomtatott és írott online sajtóterem. Hát itt azt képzeljétek el, hogy hosszú asztalok (25-30 méteren keresztül) 15 sorban online internet kapcsolattal és árammal felfegyverkezve várják az újságírókat. Na ők azok, akik nagyon nagy számban képviseltetik magukat az eseményen. Most úgy kb. 300-400ad magammal ülök itt egy teremben és írom ezt a kis beszámolót, amíg az otthoni sajtó itteni képviselői (Gyuszi és Ricsi) éppen 2 sajtókonferencián vannak. Az egyik, ha jól tudom a játékos szakszervezet és a liga per pillanatnyi állásáról szól, míg a másik a Fedex Ground/Air Player of the year díjának átadása. Pont most nézem itt a TV-n (mert természetesen minden falon legalább 5-6 tv van), hogy az egyik díjat Jamaal Charles (a Kansas City Chiefs játékosa) kapta meg – Ricsi nagy örömére, a másikat pedig Aaron Rodgers kapta. Amikor a srácok visszaértek a sajtótájékoztatókról teljesen fel voltak dobva.

Ja és hogy legyen egy kis szubjektív a mai napra.

Az amerikai football egy férfias világ. Nem véletlenül, hiszen ízig-vérig egy férfi sportág. Elnézést ha megbántanék valakit, de nagyon rosszul néz ki, amikor 22 nő feszül egymásnak egy meccsen. Olyan, mintha Snoopy-t macskának öltöztetném. Nem. Ez itt kérem egy férfi sportág. Nem véletlen. Nagyon kevés nőt látok itt a teremben körbenézve, viszont akit szerintem nő létére „ideengednek”, nem véletlenül teszik. Ezek a hölgyek láthatóan odateszik magukat. Felkészültek, csinosak és abszolút partiban vannak az itteni férfitársadalommal. Kellenek ilyenek, mint pasik a kozmetikába (néha).

Még egy pici az esti programunkról.

Hazafelé menet megállapítottuk, hogy a tegnapi napra nem igen jutott falatozni való idő. így betértünk hazafelé egy vendéglőbe némi megpróbáltatás árán. Gondolná az ember, hogy ez itt nem kérdés. Hisz kérem szépen ez itt Amerikai. A fogyasztói társadalmak csúcsa. Igen ám, csak ez a csúcs nem számolt a hideggel és a jéggel. Ezen fogyasztói társadalom ellátására szakosodó egyik iparág – nevezetesen a vendéglátás -, úgy gondolta, hogyha esik a hó/fagy van az emberek nem esznek. Pedig igen, esznek. Vagyis ennének. Hát az étterem keresésünk beletelt egy kis időbe, de megérte. Megtaláltuk az On the Border nevű mexikói étteremlánc (http://www.ontheborder.com/) egyik éttermét. Szuper volt. Mind a kiszolgálás, mind az ételek. Megérte.

Majd jól megérdemelt napi pihenésünkre elvonultunk, készülve a reggel ¾ 5-ös kelésre.

Kezdetek

2011.02.01
Reggeli 5.45-kor - szerencsés 6,5 órai alvás után - elindultunk a Nagy utazásra.
Irány Ferihegy.
Mivel még otthon Gyuszi beütötte a jegyeinket ún. online check-in "pulton" ezért már azért sem kellett aggódni, hogy hol fogunk ülni. Ledobtuk (drop-off) a csomagunkat a pultnál és irány a tranzit. A tranzitban lődörögtünk egy kicsit majd leülve a számunkra kijelölt kapunál megjelent egy fiú NFL könyvvel a kezében. Láthatóan Ricsit keresve bemutatkozott és mondta, hogy ő a http://steelers.hu/ egyik szerzője. Indulásig vele társalogtunk, majd irány London és a Heathrow.
Csendes 3 órás utazás alatt megérkeztünk a kicsit barátságtalan, kicsit szürke angol főváros közelébe - látva pillantásokra a Temze-t, pár stadiont, tipikus angol sorházakat.
3 óránk volt a csatlakozás elérésére. Először át kellett jutnunk egy a szokásos átvizsgálási procedúrán. Hát hagyjuk. Komolyan mondom, hogy egy vicc volt. Benne felejtettem a táskámban egy 1/2 literes bubis ásványvizet és ennek okán az utolsó fecnit is kipakolták a táskámból és kidobatták velem a 1/4 dobozni testápolómat, mert nagyobb tárolóban volt, mint 100 mili. Tiszta idióták, de mindegy.
Átérve az 5-ös terminálra be kellett check-olnunk (szép szó) újra, mivel túl kell esni az ilyenkor szokásos biztonsági kérdéseken - őrizetlenül hagytad-e a csomagod és társai. Majd új beszálló kártyákat kaptunk ugyanis a hölgy közölte, hogy félig lesz a gép. Hurráááááááááááá. Talán még aludni is tudunk majd (ez kósza remény volt, de mint tudjuk az hal meg utoljára). Beérve a terminál központi részére láttuk a kijelzőn, hogy még nincs kiosztva kapuhoz a gépünk. 20 perc elteltével a kijelzőn megjelent a bűvös szám. 42. A legtávolabbi kapu. A kijelző szerint minimum 20 perc séta. És tényleg. 20 perc séta. Odaérve a kapuhoz újabb biztonsági ellenőrzés (még hány?????). Majd 5 perc tétlenkedés után elfoglaltuk helyeinket a gépen. És tényleg. Félig üres/tele volt. És megkezdődött a reményeink szerint "csak" 11 órás utazás. Hát nem mondom. 4 rész Miért éppen Alaszka, horgolás, olvasás, keresztrejtvény nekem; a srácoknak felkészülés a meccsre, olvasás, filmnézés és még mindig csak 4 óra telt el. Hosszú még a hátralévő 7 óra. Eltelt. De úgy 6,5 óránál beszólt a kapitány a mikrofonba. Baj van. Lehet, hogy Houston lesz a megoldás ugyanis annyira gázos a helyzet Dallasban, hogy gép sem száll le. Gondolhatjátok. Nem panaszkodni akarok, mert tényleg nem, de 17 óra utazás után még nem is Dallas, hanem Houston és borul az egész program. Na elkezdődött az imádkozás. És imáink meghallgatásra találtak. 40 perc elteltével a kapitány ismét szólt hozzánk, hogy 3 gépet engednek leszállni. Mi vagyunk az egyik. Sok szikla ugrott le a hirtelen mindenkiről. 4 teljes fordulat után nekirugaszkodtunk a leszálláshoz. Maradjunk annyiban, hogy nem véletlenül nem akarták engedni a gépeket leszállni. Az hogy tükörsima jég van legrosszabb álmunkban nem gondoltuk volna. De az van. Később beszélgetve a reptéren az ott dolgozókkal kiderült, hogy esett egész nap, majd este jött egy -5 fok és megbénult minden. De láthatóan tényleg minden.
"Gyorsan" kiérve a vámtiszt kérdései után elindultunk a bérelt kocsink felé. Elindultunk volna, de kiérve a terminál melegéből megcsapott a metsző szél a hideg és a jég. Ez úgy egyszerre (és ez most komoly). Konkrétan a bőröndjeinket nem lehetett húzni az úton, mert az vagy mi vagy a bőrönd. De mindegy. Eljutottunk az Alamoig, ahol egy ezüstben pompázó Chrysler Sebring átmeneti tulajdonosai lettünk. Beüzemelve Gizit (GPS), mondta a bűvös időt. 35 perc a célig. És már suhantunk is. Vagyis suhantunk volna, ha nem lett volna tükör jég. 15 mérföldes sebességgel úgy 1 óra alatt el is jutottunk a célig. És igennnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnnn. Van ágyunk és meleg szobánk. Mindenki elhiheti, hogy ezt tegnap nagyon megbecsültük.
Igen ám, de éhesek voltunk. Mind a 3-an. Együnk valamit.
A történethez hozzá tartozik, hogy nem Dallasban lakunk, hanem "Dallas külsőn" Arlingtonban, ahol egyébként a Cowboys Stadion is található. Ennek egyrészről financiális okai voltak, hogy itt választottunk magunknak szállást, másrészről a Stadion közelsége is közre játszott.
Na de vissza Arlingtonhoz. Ez itt egy kisváros. Tele (de tényleg minden második ház) egészségügyi szolgáltató házakkal, kisebb mall-okkal. De kihalt. Se autó, se ember az utcán. Tény, hogy rossz volt az idő (ezt mondta a portás srác is itt a szállodában), de még a McDonald's is zárva volt. Kész. És itt lesz 4 nap múlva a világ (!) legnagyobb sporteseménye. Na mindegy.
Az éhség nagy úr és valamit találni kellett.
Régebbi emlékeinkből felrémlett, hogy van egy útszéli falatozó hálózat http://www.wafflehouse.com/welcome/ és Gizibe beütve találtam is 5 km-en 3-at. És hurrá. Odaértünk, ott voltunk. Az Angus burger volt tegnap este a menő egy vödör innivalóval.
Érdekesség a minket kiszolgáló néniről. A névtábláján Gingerként szerepelt, aki 1990 óta dolgozik a cégnél és kiemelkedő sales worker. Hát igen. Érdekes. És egy gyorsétterem hálózatról beszélünk. Elismerik a munkatársat és büszkén hirdetik.
Ennyit az első napról. Holnap jövök a második nappal.

Ja és hogy mennyire gáz itt a helyzet időjárásügyileg pár kép az index által
http://galeria.index.hu/kulfold/2011/02/02/hovihar_sopor_vegig_amerikan/?current_image_num=4&image_size=ms